00. rész

Gyors léptekkel már szinte futva rohanok fel a szobámba. Az ágyam alól előkapva legnagyobb bőröndömet kezdem belepakolni a szekrényemben található összes ruhámat. Már nem érdekel semmi. Csak el akarok innen tűnni. Elegem van mindemből és mindenkiből. De legfőképpen belőle. Mégis mit képzel magáról?! Mi lett belőle? Régen nem ilyen volt. Teljesen más. Boldog volt. Most meg egy felfuvalkodott hólyag, egy tapló, bunkó, beképzelt ember lett, akit még a saját lányai sem érdekelnek? Hát ilyen egy apa? Azért mert ő lett London leghíresebb ügyvédje nem kell mindent megváltoztatni. De ő mégis így tett. Lányait elhanyagolja, a pénz most a mindene és a régi önmaga elveszett. 

Utolsó ruháimat már könnyek közt raktam a bőröndömbe, majd a barátom segítségével lecipeltem a nappaliba.

- Nathalie, kérlek, beszéljük meg! Ne csináld ezt. - hangjában most hallani lehetett a megbánást és a csalódottságot. De nem gondolja, hogy egy kicsit elkésett? Kicsit, nagyon? Nagyot fújtatva, de szembefordultam vele.

- Igen? Mit szeretnél megbeszélni? Nem gondolod, hogy már rég elkéstél? - vágtam oda félvállról.

-  Kérlek, ne mond ezt én... Én nem ezt akartam...

- De mégis így történt! - vágtam bele a szavába, amit nem nagyon szeret, de most ez sem érdekel - Mégis mit akarsz megmagyarázni, apa? A sajnálatoddal már nem tudok mit kezdeni. Több milliószor bocsátottam meg, de te még mindig ilyen vagy. Semmit sem változtál és ebből most lett elegem. Végleg.

- Nathalie...

- Hagyj - vágok megint a szavába - Anyának mindvégig igaza volt, csak hallgatnunk kellett volna rá és akkor talán most nem itt tartanánk. Talán te sem lennél ilyen. Talán sokkal kedvesebb lennél és több mindent megengedtél volna. Talán hagytad volna, hogy én is azt tegyem, ami nekem a jó. A végzetemet, ami anyának is volt. De semmi sem így alakult, miután ő elment. De arra talán most nagyon kíváncsi lennék, hogy mit szólna ehhez az egészhez. Mert nekem az ő szava jelentette a legtöbbet, de már nincs itt, hogy segítsen. Nekem. Neked. Nekünk. - hangom a mondat végére teljesen elhalkult szememből pedig újra kicsordultak a könnycseppek. Elhátráltam az apámtól, majd féltett húgom felé fordultam és amilyen gyorsan csak tudtam megöleltem.

- Skyler, nyugodj meg nem lesz semmi baj - simogattam a haját miközben öleltem - Ígérd meg, hogy vigyázol apára és, ha baj van, rögtön hívsz. Én ide nem jövök vissza, de téged rendszeresen meglátogatlak. Ígérem. - nyomtam egy puszit homlokára és letöröltem a könnyet arcáról - Vigyázz magadra. Szeretlek Sky.

- Nathie, kérlek, ne menj el. Ne hagyj itt, szükségem van rád. Akkor inkább vigyél magaddal. Kérlek, ne tedd ezt. - tör ki zokogásba Skyler. 

Szívem szakad meg miatta, de nem tehetek semmit. Itt kell, hogy hagyjam. Ő talán tud segíteni apám, ha már én nem tudtam. Újból megöleltem, megnyugtattam, hogy nem tűnök el az életéből, majd Jack - a barátom - felé fordultam jelezve neki hogy indulhatunk. Kézi táskámat felvéve az ajtó felé indultunk. 

- Nathalie - hallom meg már megint apám hangját -, nem mehetsz el. Megtiltom. - hangjában most már a parancsoló undok apa csendül fel, de már ez sem érdekel. Elmegyek.

- Tényleg, apa? Már megint ezzel jössz. - röhögök fel kínomban - Megtiltod? Ez már szánalmas! Én meg megmondtam, hogy elmegyek és kész. - zártam le a beszélgetést, majd kiléptem a ház ajtaján.

Egy újabb könnycsepp folyt végig arcomon, ahogy visszaemlékeztem a múltra. Két év. Két rettenetes év telt el azóta a borzalmas nap óta. Két éve hogy otthagytam szeretett családomat. Két év kellett hozzá hogy rájöjjek mekkora hibát követtem el ezzel. Két éve élek rettegésben. Két éve hagyom, hogy megfélemlítsen. Két év kellett ahhoz, hogy mindenre rájöjjek, hogy mennyire elszúrtam az életemet. Csupán azzal, hogy elköltöztem Jackhez. Két év. Még most is hihetetlen, az hogy eddig eltűrtem, de most ideje ezt is megváltoztatni.

Föltápászkodom, a sarokból majd halk léptekkel indulok az emeletre be a hálószobánkba. A szekrényből kiveszek, egy utazótáskát majd belepakolom a fontosabb dolgaimat. Igyekeztem mindent a legnagyobb csöndben megcsinálni. Nem akartam Őt felébreszteni és egy újabb félelemben részesülni. Nem akarok több verést sem megerőszakolást. Csak szabadságot akarok. Egy új életet, amiben ő nem szerepel. A barátnőmmel és a családommal akarok lenni. Tényleg Elizabeth és a családom. Velük mi van? Elizzel a múlt héten beszéltem, vagyis ameddig le nem buktam, hogy találkozom vele. A családommal meg már nem tudom, mi van. A húgommal már rég nem tartom a kapcsolatot. Pedig megígértem neki. De nem én vagyok a hibás, hanem Jack és az erőszakossága. A főnökőssége és a parancsolgatásai. Egy szóval mindene.

Halkan behúztam a táskámon a cipzárt majd szép lassan lementem a nappaliba. Egy pillantást vetettem a kanapéra ahol éppen a lerészegedett barátom - vagyis már a volt barátom - aludt. Az ajtóhoz lopakodtam a cipőmet felhúztam majd a kilincsre helyeztem a kezem. A kulcsot elfordítottam benne, ami hangos kattanással kinyílt. Ez elég volt ahhoz is, hogy Jack felkeljen. A félelem újra úrrá lett rajtam majd amilyen gyorsan csak tudtam kirohantam a lakásból. Hallottam Jack ordibálását mögöttem, de csak loholtam előre amilyen gyorsan csak tudtam.

Már a negyedik utcán is átfuthattam, amikor émelyegni kezdett a gyomrom, a fejem már fájt és szédülni is kezdtem. Ekkor újból meghallottam Jack dühös hangját.

- Nathalie ha most azonnal nem állsz meg én esküszöm, nem állok jót magamért! - ordította teli torokból. Ez engem csak még gyorsabb futásra késztettem.

Egy újabb utcán futok, keresztül a táskámat már alig bírom el, de azért még rohanok. A hasam jobban görcsöl, de még mindig futok. Az utca végére érve egy kis éttermet pillantok meg az út túloldalán. Ösztönösen arra veszem az irányt, de ahogy a lábam az útra ér két fényszóró veszi el látásom. Ösztönösen abba az irányába kapom a fejem, de már késő volt az autó nem tudott megállni és én sem tudtam félre ugrani. A sofőr a kormányt elrántja, de még így is elér engem. Erős ütés éri oldalamat majd végül minden elsötétült.