02. rész

Nathalie Hayley Peterson

Mindenhol csak fehér foltokat látok. A szememre mintha ólomsúlyokat pakoltak volna, mert kinyitni nem tudtam őket. Az orromat megcsapta valami iszonyat büdös szag, amitől a fejem csak fájni kezdett. Meg akartam mozdulni, de nem ment. Magam alatt valami puha selymes anyagot észleltem. Ágy. Ezek szerint valahol fekszem. De hol? A fejem mellett valami nagyban csipog. Nem gyorsan és nem is lassan, hanem normális tempóban. Olyan mintha a szívem dobogását hallanám. Jobb mutatóujjamat mozgásra kényszerítem, de kár volt. Olyan érzés fogott hatalmába mintha több ezer tűt szúrtak volna az ujjamba. Halkan nyöszörögni kezdtem és próbáltam valahogyan valamerre meg mozdulni, mert ez a testhelyzet kibírhatatlan volt. Beszédet kezdtem hallani az ágy két feléről. Vagy csak hallucinálok? Megint valaki megszólalt, de nem hallottam semmit belőle. Suttogtak. Fejemet is mozgásba próbáltatom, de ez még nagyobb megerőltetés lett. A hang forrásának irányába akartam fordulni, de ahogy egy centimétert fordultam, mint a villám úgy hasított a fejembe a fájdalom. A számon már egy hangosabb nyögés felé hang szökött ki, ami még a helyiségben lévő személyek figyelmét is felkeltette, mert már mozgást is észleltem. Az arcomon éreztem a tekinteteket, de reagálni nem tudtam rájuk. Még egy hangfakadás hagyta el a számat, ami már inkább a tehetetlenség miatt keletkezett. Mi van velem?

- Mi van vele? Jól van? - egy srác szólalt fel mellőlem, akinek a hangjában érezhető volt az aggodalom. De miért aggódna? Kinek beszél? 

- Nem látod? - förmed rá egy másik férfihang - Most ébredezik. Menj  hívd, az orvost vagy egy ápolónőt vagy mit tudom, én csak menj. - utasította a srácot. Hallottam, ahogy engedelmesen szót fogad majd lépteinek elcsendesülő hangja hallatszott. Hova ment? Orvos? Minek ide? Térj már észhez... Hogy is hívnak engem?

A pánik még jobban úrrá lett rajtam. Fel akarok kelni. Újra megpróbálkoztam az eddigi módszereimmel, de most egy kisebb szerencsével is jártam. A kezeim mozgásba kezdtek, de megemelni nem tudtam sem arrébb rakni. A szemeim csigalassúsággal nyitódtak, de ahogy egy kis fény jutott látószervembe, automatikusan lecsukódtak. Nehéz menet lesz. Lassan rebegtetni kezdtem a pilláim, hogy hozzá szokjanak a környezethez. Mindenhol fehérség. Újra behunyom, majd kinyitom a szemem. Semmi változás. Még mindig álmodom? Vagy ez már a Mennyország? 

Jobban körbepillantok a helyiségben, már amennyire a fejemben lévő fájdalom engedi. Miért is fáj ennyire az én fejem? 

Minden fehér színben pompáz. Egyedül az ablak túloldalán álldogáló özvegy fa, zöld lombkoronája terít egy kis árnyalatot a szobába. Igen, egy szobában vagyok. Egy elég fura, büdös szobában.

- Nathalie... - érinti meg valaki a karom, mire egyből odakapom a fejem, amit egy hangos szisszenéssel  reagálok le a fejemben keletkező újabb fájdalom miatt. Az idegenre emelem a tekintetem és két szép kék szempárral találkozom. Bozontos mogyoró barna haja tökéletesen kiemeli arcvonásait. Nagyjából a húszas éveinek elején járhatott a látszat alapján. Felső testét csak egy egyszerű fekete póló takarta, amin át látszott kidolgozott alkata és a karjait el borító tetoválások. Kék szemeibe néztem újra, amik aggodalommal voltak teli. Vagy csak képzelődöm. -, hogy érzed magad? - tekintetében a kíváncsiság is bele fúródott és a fél szemöldökét is felemelte a hatás kedvéért. De ezt tőlem kérdezte? Értetlenségemet próbáltam elrejteni, ezért a másik irányba kezdtem bámulni a nagy semmit. Pedig a szemei sokkal érdekesebbek voltak. Jézusom, miről beszélek!

Az ajtó kinyílik és egy szőke hajú srác lép be rajta mögötte egy fehér köpenyes férfival. A Szöszi meg áll az eddig itt tartózkodó srác mögött majd rám néz, de én elkapom a tekintetem és az előttem álló férfira nézek.

- Üdvözlöm Nathalie. Hogy érzi magát? - tette fel a kérdést. Kicsit zavaró volt, ahogy az előtte lévő papírokat lapozgatta és néha bele- bele írogatott és a  tekintetét egyszer rám máskor meg a fiúkra vezette. De ki is az a Nathalie? Az eddigi értetlenségemből most még nagyobb zavarodottság lett. Az előttem álló férfi hangosan felsóhajtott majd mellettem lévő kis szekrényre helyezte a mappáját. - Fáj valamije? Emlékszik valamire, a történtekből? - igazán találó kérdés, de a válasz nem. Az ég adta világon semmire sem emlékszem. Kezdve azzal, hogy ki is vagyok, hol vagyok éppen, hogy mit kereset itt és hogy kik ezek az emberek körülöttem. Próbáltam beszédre késztetni a szám, de egy fikarcnyi hang se jött ki rajta. A férfi még mindig érdeklődve figyelt engem látta, hogy meg akartam szólalni ezért türelmesen várt. Hallgattam még pár percig aztán megszólaltam.

- Hol vagyok? - szinte suttogva ejtettem ki a mondatot a számon, de amilyen csend honolt a szobában tisztán lehetett érteni az egészet.

- Ön most éppen egy kórház kórtermében fekszik. - felelte. Újból a kezébe vette a  papírjait, tollát a kezében megforgatta és írni kezdett valamit.

- Mi történt? - kérdeztem a férfit, aki tollával a barna hajú srác felé bökött. Ezzel mit akart mondani?  A fiú irányába néztem. Idegesen fújtatott egyet, majd felállt a székről és rám nézett.

-  Ez az egész baleset tegnap este történt. - kezdte, de leragadtam a baleset szónál. Milyen baleset? - Én éppen autóval mentem, te pedig gyalog indultál útnak. Aztán amikor egy másodpercre nem az utat néztem, akkor történt a baj. Te valahogyan a semmiből az úton teremtél éppen az autóm előtt, de már késő volt. A kormányt későn rántottam el, így az kocsi oldala neked csapódott és most meg itt vagyunk. - a szám egy "o" alakot formált. A meglepetés kiült az arcomra. Minden dologra számítottam kivéve erre nem, hogy elüt egy autó, vagyis hogy elüt  Ő. Csodálom, hogy élek.

- Akkor ezért nem emlékszem semmire és fáj ennyire a fejem? - emeltem fel a szemöldököm.

- Igen - vette át  szót a fehér köpenyes férfi -, maga most amnéziában szenved, hogy mikor jönnek, vissza az emlékei azt nem tudom magának pontosan megmondani. A feje meg azért fáj, mert amikor "találkozott" az autóval, a fejét érte a legnagyobb ütés. Esetleg fáj még valamije, Nathalie?

- Ki az a Nathalie? - tettem fel  már számomra idegölő kérdést. Többször hallottam, ahogy mindenki kimondja ezt a nevet, de akkor sem értem. Ki az?

- Ön. Vagyis a neve. Nathalie Hayley Peterson. - világosított fel a férfi.

- Értem. Maguk kik? - néztem végig rajtuk, de egy kicsit furcsa volt, hogy talán kettő velem egykorú fiút magáztam, de másképp nem akartam mondani. Vagy csak nem tudtam a szerencsétlenkedésemmel.

- Én az orvosa vagyok, Dr. Bennet. - mosolygott rám kedvesen a fehér köpenyes férfi.

- Louis Tomlinson vagyok és a Szöszi a haverom Niall Horan. - mutatta be magukat a barna hajú srác, Louis.

- Mikor mehetek haza? - néztem az orvosomra, aki egy elég érdekes arckifejezéssel nézett rám. Rosszat mondtam volna?

- Talán tudja, hogy hol lakik? - nézése mintha azt mondaná "ugye ezt most nem gondoltad komolyan". 

- Nem. - jelentettem ki egyszerűen.

- Akkor hova szeretne menni? - kérdezte az orvos. Mégis hova mennék hova mennék. Egyedül vagyok az egész világon, de hol vannak a családtagjaim. Elvégre azoknak is kell lennie, nem?  

- De most elvégzünk magán pár vizsgálatot, és ha minden rendben van, akkor délután, haza mehet. Vagyis a fiatalemberhez. Volt olyan kedves hogy befogad, mert nem tudunk magának a családtagjairól semmit. - mutatott - ha minden igaz - Louisra az férfi. Hogy mi? 

***

Délután 4 óra. A vizsgálatok jó sokáig tartottak, de végre végeztünk. Most meg itt állok az liftre várva oldalamon Louis-val aki a cuccaimat hozza. A lift ajtaja kinyílt, egy ápolónő lépett ki rajta.  Kedvesen ránk mosolygott majd elsétált. Louis udvariasan előre engedett közvetlen mögöttem lépett át az ajtón és meg nyomta az egyik gombot a lift oldalán. Az ajtó becsukódott és a szerkezet egy rázkódással elindult. Szédültem.  

Újra rám tört a rosszullét. Ösztönösen Louis felsőjébe kapaszkodtam és próbáltam egyenletesem lélegezni és nem kitaccsolni. Louis először meglepődött cselekedetem láttán, de amint látta elfehéredett arcomat rögtön átkarolta a derekamat. Egy kicsit fájt ahol hozzámért, mert a balesetkor szereztem egy szép lila foltot. Érzete hogy egy kicsit elhúztam az oldalam mikor hozzámért, ezért kezét a hátamra csúsztatta és még stabilabban fogott.

- Minden oké? - hangja tele volt aggodalommal, de válaszolni képtelen voltam. A fejemben lévő fájdalom csak erősödött, ahogy a lift egyre lejjebb haladt. Mikor érünk végre biztos talajra? Egyre erősebben szorítottam Louis pólójának ujját. Ezt bizonyára Ő is észrevette, mert egy lassú mozdulattal a hátamat a lift oldalának döntötte. Kezét még mindig az oldalamon tartotta, ami számomra kezdett egy kicsit zavaró lenni. Megállt.  Az ajtó kinyílt, de haladásunkat Louis telefonja akadályozta meg. A srác valamit elmormogott az orra alatt majd felvette a készüléket. Az arckifejezése láttán nem nagyon volt elragadtatva a másik fél mondandójától. Egyszer rám máskor meg a távolba nézett.

- Oké, inkább küld ide Monicát a többit majd valahogy megoldjuk. - adta az utasításokat Louis, majd bontotta a vonalat. Semmit sem értek.  Miért kell idehívni Monicát? Mi történt? Már megint mi ez az egész?

- Figyelj - fordult felém Louis -, kint egy csomó újságíró van, akik hozzám és Niallhöz jöttek. Majd később mindent megmagyarázok, hogy mi is van valójában. De most jön érted Monica aki elkísér majd az autó míg. Egy fekete Range Rovert kell keresnetek. Szépen beülsz majd hátra és megvársz ott minket. Nem tudom meddig ragadunk itt, de igyekszünk. Tessék itt a kocsi kulcs. - nyomta a kezembe az említett tárgyat. Bólintottam jelezvén, hogy mindent értek. Végszóra Monica is ideért. A táskámat felvette majd kedvesen mosolyogva elindult a kijárat felé. Kicsit habozva, de én is elindultam.

Louis tényleg nem hazudott. A kijáratnál több száz fotós állt és mindig az ajtót bámulták, ahányszor távozott valaki. Nálunk is ezt tették, de nem nagyon foglalkoztak velünk. A kocsinál Monica segített bepakolni és azután távozott is. Ahogy Louis kérte be ültem hátra és ott vártam őket. Talán tíz perc telhetett el, amikor megláttam Niall alakját a távolban. De hol van Louis?

- Kocsi kulcs? - fordult felém Niall ahogyan beszállt a járműbe. Kezébe adtam a kért tárgyat majd értetlenül figyeltem sietségét. - Nyomd le a hátsó ajtókon lévő zárakat és utána hajolj le nehogy meg lássanak téged. - adta ki az utasításokat. Mindig is szerettek dirigálni? Egy hangos sóhajtás hagyta el a számat, majd tettem a dolgom. Az autó elindul és a kórház főbejáratánál meg sem állt. Több száz fotós és híradós vette körbe Louist és mikrofonokat nyomtak a képébe. Niall egy kicsit gyorsított a tempón és egy gyors fékezéssel megállt a tömeg mellett.

- Bukj le! - szólt rám még egyszer. Tettem eleget kérésének és a két ülés közé befészkelődtem. Nem a legkellemesebb hely az biztos. Ahogy kinyílt a kocsiajtó több ezer vaku hangja hallatszott, majd Louis, ahogy utat tör magának és beül. Niall nem habozott sokat, újból rátaposott a gázra. Én is fogtam magam és felültem normálisan az ülésre. Az oldalam most még jobban fájt, mint eddig. Ennek most kibaszottul örülök. 

- Jól vagy? - fordul hátra Louis. Válaszként csak bólintottam egyet. Ahhoz képest, hogy az oldalam majd' kiesik a helyéből, a fejem meg ketté hasad nagyon is jól vagyok.

Elhagytuk a kórház területét és Louis házáig meg sem álltunk. Következőnek csak arra eszméltem fel, hogy kiszálltam a járműből és az óriási apartmant nézem. Tényleg ekkora ház kell egy embernek?

- Gyere gyorsan. - szólalt meg Louis a hátam mögül, amivel a frászt hozta rám és egy kicsit megugrottam - Bocsi, de gyere. - egy biztató mosolyt küldött felém majd a bejárat fele vette az irány. Tétovázva, de én is utána mentem. Belépve a házba a lélegzetem is elállt egy percre. Én is itt fogok élni egy darabig? Egy hatalmas kék színben pompázó nappali tárult elém. A falakon képek lógtak és az egyik sarokban egy zongora is meghúzódott. Egy nagy üvegajtó volt a nappali másik felében, aminek a túloldalán gondolom egy hátsó kert vagy valami hasonló lehetett. Két ajtó van a lenti részen és a csigalépcső, ami az emeletre vezet. És akkor még ott van egy szép fehér konyha. Komoly ekkora ez a ház?  Bátortalanul tettem pár lépést és a nappali közepén megálltam. Ez a ház egyre nagyobb.

Niall megáll mellettem kezében a cuccaimmal és aranyosan rám mosolyog. Milyen édes.

- Tetszik mi? - húzza fel szemöldökét - Ha kicsodáltam magad, gyere, megmutatom a szobád. - bökött a fejével az emelet felé. Bólintottam egyet válaszként, majd követtem Niallt a lépcső felé. Amint felértem öt ajtó tárult elém mindegyik más színben pompázva. Mi egy egyszerű fehér ajtó előtt álltunk meg. Belülről a látvány csak még csodálatosabb. Nagy fehér franciaágy mellette egy kis bézs színű éjjeli szekrénnyel. A falak is élénk bézs színűre voltak festve akár csak az óriási ruhásszekrény. Egy külön ajtó is volt a szobában, de azt majd később nézem meg. Az ablakhoz sétáltam és egyből az utcára és a szemben lévő park tárult elém. Elképesztő.

- Remélem, megfelel. - szólal meg Niall a hátam mögül - Most magadra hagylak, pakolj vagy pihenj egy kicsit. Addig készítünk valami vacsorának valót és szólunk, ha kész lesz. - mosolyog, majd az ajtó felé veszi az irányt.

- Rendben. - válaszolom, mire megtorpan, és felém fordul. Szája hatalmas mosolyra húzódik. Most mi van?

- Meg tudtál szólalni. Már azt hittem teljesen megnémultál. - nevetett fel.

- Ez gonosz volt. - mondtam halkan, mire még egyszer felnevetett.

- Egész nap meg sem szólaltál. Egyedül csak az orvossal váltottál pár szót. Most meg én vagyok a gonosz? - húzogatja fel-le a szemöldökét, mire kicsalt belőlem egy apró mosoly. Hisz kivételesen igaza van. Alig szólaltam meg a nap folyamán. De most egy kicsit zavaros még minden, ne várjanak el tőlem semmit.
- Inkább menj. - mondtam szórakozottam és hanyatt vágtam magam az ágyon. Puha és kényelmes. Az ajtó becsukódott ezzel jelezve, hogy Niall távozott. Elmerültem a gondolataimban. Mi lesz velem most? Hogy fogok én boldogulni? Együtt kell élnem Vele.. Velük? Csak túlélem.