11. rész

Nathalie Hayley Peterson

Kényelmetlennek érzem az egész helyzetet.  Az alsó felem fáj a nyakamat fordítani sem tudom, a könnyek megállíthatatlanul folynak le az arcomon. 

A tegnap este minden egyes pillanata beleégett az elmémbe. Amikor csak lehunyom a szemem csakis azok a képek jelennek meg előttem, amit Jack művelt velem. Egész testemben rettegek a félelemtől hála ennek a vadállatnak. Az életem a tegnapi nap folyamán lepergett a szemem előtt és már csak a halálon kellene túljutnom. Szégyen az egész az, amit most én érzek. Szégyellem magam, hogy ilyen könnyen feladtam és nem küzdök az életért. Megkaptam szerintem már azt, amit megérdemlek, még ha semmit sem tettem, de büntettek. Jogtalanul. Nem számít, hogy nekem nem kedvez az élet, mert akit büntetnek az csak is én vagyok. Nem is tudom hol ronthattam el az egész életemet. De ez így nem mehet tovább. Ki kell innen szabadulnom bármi áron. Ha nem is sikerül, akkor egy újabb büntetés vár Jack-nél, vagy pedig kiszabadulok és menekülök az életért. Akkora szerencsém meg biztos, hogy nem lesz, hogy én ebből a házból valahogy is kijutok.

A nappali üresen állt. A fürdőszobából hallatszott a víz csobogása miszerint Jack épp ott tartózkodik. A lassú mozgásomnak köszönhetően csak nehezen tudok eljutni a bejárati ajtóig. A kilincsre helyezve a kezem, lenyomom, de mind hiába. Zárva. Nem jutottam előre semmit. Újból megpróbáltam. Rángattam, húztam minden csináltam, de nem történt semmi. Erősen beleütöttem a fából készült ajtóba majd még egyet. Tehetetlenül csúsztam le a fal mentén lábaimat felhúzva fejemet a térdemnek döntve.

- Nem sikerült kijutni cica? - hallom meg szórakozott hangját Jack-nek. Fölkaptam rá a fejem és szinte már mellettem állt.

Egy laza mozdulattal felkapott a földről és a falra taszított. Könnyeim újból megeredtek, ami ellen már semmit sem tudtam tenni. A félelem már megint átvette az uralmat felettem. Okom pedig volt berezelni. Tőle legfőképpen.

- Tudod, mi jár annak, aki megszegi a szabályt, nem? - ujjait lassan húzza végig a nyakam vonalán egészen az államig. Felemeli a fejem ezzel parancsolva, hogy a szemébe nézzek. A könnyfátyoltól szinte már semmit sem látok. Várom, hogy történjen valami. Hogy Jack lépjen, tegyen velem valamit. - Nem kell sírni Nats. Hisz nincs semmi baj. - annyira félvállról veszi a dolgokat, hogy még más érzésével sem foglalkozik. Egy ilyen szívtelen dög nincs még egy a világon az biztos.

Erőszakosan fordítom el a fejem könnyimet letörölve arcomról és Jack-et kikerülve mentem vissza a nappaliba. Az emelet felé indultam meg éppen az első lépcsőfokra rálepve, amikor egy hirtelen mozdulattal a földön kötöttem ki. Jack kimagasló alakja tornyosult fölém a legfélelmetesebb arckifejezésével. Csuklómat masszírozva - mert ugye sikerült pont ráesnem - próbáltam hátrálni. Nem tudom minek erőlködtem, mert tudtam, hogy semmi esélyem sincs. Sikerült megint kivívnom Jack haragját és egy újabb tornádót elindítanom. Könyöröghettem, ficánkolhattam, sikoltozhattam, csapkodhattam csinálhattam bármit is nem hatott.  A düh megint felülkerekedett rajta és megállíthatatlan volt. Egyszer az életben kellene csak befognom a szám és engedelmeskedni akkor talán nem is lenne baj. De ki lennék én, ha nem csinálnék felfordulást?

-  Kérlek... Hagyd.. Abba... - zokogtam fel keservesen, amikor Jack fájdalmasan a nyakam egyik gyenge pontját megszívta. Arra pedig megesküdnék, hogy nincs, már olyan hely a nyakamon ahol nem éktelenkedne, egy lila, zöld, piros folt is.

Nem hallgatott rám, sőt sokkal rosszabb lett. Ahogy a ruháimat kezdte eltávolítani tudtam, hogy ugyan az vár rám, mint tegnap este. Nem fog kímélni semmitől, sem ami nekem a legfájdalmasabb ezekben a percekben az a későbbiekben csak rosszabb lesz.

Most legszívesebben bárhol lennék csak nem itt. Lennék, Louis mellett nem érdekel, hogy mennyit vitáznánk vagy akármi, de még őt is jobban elviselem, mint ezt a kínlódó fájdalmat. Még egy híd alatt is jobban lennék, egy sikátorban egy ismeretlen helyen. Bárhol. Mindent visszasírok, ami eddig az életemben történt. Szeretnék újra Louis mellett lenni. Szeretnék vele veszekedni vagy egy néma kommunikációt leadni esetleg a haverjai mellett lenni. Szeretném ismerni a régi énem hogy, tudjam ő is ilyen gyáva volt, mint én. Tudjam, hogy ő is ilyen hamar feladja, és nem küzd semmiért. Mert én most pont ezt teszem. Feladom.

Felsikoltottam, amikor Jack minden jel nélkül belém hatolt. Fájt. Elmondhatatlanul fájt minden tette. A kezemet kikötötte az ágyból, és ha akarnám, se tudnám magam onnan kiszabadítani. A tegnapi nap folyamán már elég szép seb keletkezett a csuklóm köré, és most, hogy még egyszer egy bőrszíjjal körbekötötte csak még csúnyább lesz. Csípőmet erősen szorította, ahogy egyre durvábban, keményebben és gyorsabban lökött. Közben persze csókokat próbált tőlem lopni, de az ellenszenvességemnek hála egy új büntetést eszelt ki. Nem részletezném. Ha a saját könnyeimben meg lehetne fulladni, akkor én már rég halott lennék. Nem tudok megálljt parancsolni magamnak, mert ez most képtelenség. Csak szenvedek, miközben Jack kielégíti magát rajtam. Nem kíméli sem a nyakamat sem a melleimet. Harapja, szívja, mindent csinál, ami neki tetszik. De nekem nem! Éreztem, hogy mindjárt a csúcsra ér, ahogyan gyorsít a tempón. És bumm. Elélvezett. Utoljára még lökött párat és egy erőszakos csókkal fejezte be az egészet. Én meg ott megsemmisülve feküdtem az ágyán szapora lélegzettel hulló könnyekkel és ki kötözött kezekkel. Hallottam, ahogy becsapja maga után az ajtót ezzel magamra hagyva. És kész. Ahogy kilepett újból rám tört a sírás. Sőt, a zokogás. Túl sok volt ez nekem és tudom, hogy még nincs vége. Ez csak a kezdet.

***

Azt hiszi az ember, hogy egy hét után majd minden megváltozik. Hát akkor mindenki nagyot téved. Még én is. Nem hogy nincs vége ennek az egésznek csak jobban borzalmasodott. Mindennapos kemény szex hiába vagy ártatlan. Szenvedés nap, mint nap és nincs egy nyugodt szabad perced, ha egy vadállattal élsz együtt.  Nem kell megcáfolni én ezt átéltem. Sőt! Még mindig ebben élek. Ha azt hiszem, hogy fel tudok egy percre is nyugodtan lélegezni, na, akkor kezdhetek egyben pánikolni is. Egyszerűen Jack mindenhol ott van. Hallod a bejárati ajtó hangos csapódását, ami azt jelzi, hogy elment, de mire te leérsz a földszintre ő is ott van. Tudja, hogy mire készülök minden áldott nap és keresztbe tesz a terveimnek. Hiába. Innen nincs menekvés. Ha szeretnék, se tudnák innen olyan könnyen kiszabadulni. Még a hálószoba küszöbét is félek átlépni, mert, tudom, hogy ő ott van. Mindenhol.

A ruhásszekrény aljában kutatva keresek magamnak egy újabb ruhát, mert hát Jack-nek sikerült tegnap este szó szerint letépnie azt az egy normális ruhát is rólam. Így hát ruha nélkül kellett lennem egész délelőtt. Ijesztő. Tudva, hogy egy vadállat él ebben a házban és én még képes vagyok fehérneműben mászkálni előtte - amit csak úgy megsúgok, hogy egy parancs volt és én minden ellenvetés nélkül belementem. Szóval a szekrény legalján kutatok, mert elvileg van itt nekem még pár ruhám Jack szerint. De nem találom meg. Helyette pedig a kezembe akad egy táska. Az én táskám! Amit az elrablásom napján hordoztam magammal. Jack elrejtette előlem én pedig csak most bukkanok rá. Nem igaz. Lehet, hogy ebben a kis értéktelen táskában van a menekülésem kulcsa és én meg csak most találom meg. Hihetetlen. Egyből kiszórom a benne található dolgokat, de mind csak használhatatlan kacat. Zsebkendő, szájfény, ékszer, üres pénztárca, sál (?). Kinek kell ennyi felesleges holmi? Egy nőnek. Hülye kérdés. Találok még egy kis papír fecnit rajta ronda kézírással. Meg van! A Louis által feljegyzett telefonszámok, amit még nekem írt fel, amikor először hagyták egyedül a házban. Nem tudtam, hogy mit csináljak ezekkel, de úgy gondoltam későbbre majd jó lesz így hát eltettem. Jól tettem. Mindenkinek a száma rajta van. Louis, Niall, Liam, Zayn, Harry, Danielle, Perrie, Leigh, Jade, Jesy. Meg vagyok mentve. De most kell egy telefon. Ó, a francba!

A szoba ajtaja kinyitódik én meg azzal a lendülettel dobom vissza a táskát a helyére, amikor Jack feje megjelenik a látó körömben.

- Nats gyere.. - egyből elakad a szava, amikor meglát - Te meg mi a jó büdös francokat csinálsz? - üvölt le és egyből felránt a földről. Nem, mondom, hogy nem fájt vagy, hogy nem ijedtem meg, mert akkor hazudnék.

- Ruhát keresek. Te mondtad, hogy itt találok. - keltem egyből a saját magam védelmére.

- De nem abban a szekrényben te szerencsétlen! - korhol le még jobban. Félre lök aztán az általa beszélt szekrényből elővesz pár ruhadarabot és hozzám vágja. Parancsként meg csak bezár a fürdőbe, ahol két percem van felöltözni és utána nyomás ebédelni. Azt a kis fecnit a kezembe szorítva kapkodtam fel magamra a ruhákat majd a farmerem egyik zsebébe el is rejtettem a számokat.

A konyhaasztalnál is feszengve ültem Jack mélykék szemei miatt, amik engem bámultam különböző érzelmeket váltva. Az ételhez ugyan úgy nem nyúlok, mint előző nap. Egyszerűen félek, hogy valamit belerakott, és ha én azt megeszem, akkor valami fog történni. Hogy mi? Azt elképzelni sem merem, vagy csak egyszerűen nem akarom. Elég sok mindent sikerült tapasztalnom Jack-ről az elmúlt egy hétben. Tudom, hogy bármire képes. És itt a bármire szóban tényleg lehet mindenre gondolni, még a legrosszabbra is. Igen. Én már belegondoltam ezért nem teszek semmi olyat, amiből rosszul jövök ki. Vagyis semmit sem csinálok. Mindig rossz vagyok. A következő rossz tettem az lesz, hogy levegőt mertem venni engedély nélkül. Elképzelem, hogy Jack még ezt is képes leszólni, csak várni kell a megfelelő pillanatra.

Minden nap várom, hogy mikor húzza fel magát a nagy semmin, és támad le, majd erőszakol meg ott ahol vagyunk. Legyen az a nappali, a fürdőszoba, a hálószoba, a folyosó vagy a konyha. Igen a konyhaasztal. Az a hely ahol most jelenleg is étkezünk. Vagyis csak Jack, mert én hozzá nem nyúlok az ételhez. Milyen undorító már. Itt eszik azon a helyen ahol alig három napja lemeztelenített és a legszörnyűbb dolgokra késztetett. Én itt elborzadva nézek körbe, míg ő nyugodt szívvel fogyasztja az általa elkészített csirkét.

- Egyél! - szól rám tele pofával és az előttem levő tányérra bök. Csak megrázom a fejem és eltolom az ételt. Láttam, rajta hogy nem tetszett neki a tettem és kitörni készül. Mint egy vulkán, ami még nyugodtan alszik, de egyszer csak elkezdenek pattogni belőle a kőzetek majd a láva is csatlakozik hozzá. Vagyis kitört a vulkán… most! - Azt mondtam egyél! - szó szerint kiabált velem mire összerezzentem.

- Nem.

A meglepődöttség kiült az arcára. Gondolom nem számított rá, hogy képes leszek neki ellent mondani. Még én sem hittem. Ez a szó is csak úgy reflexből jött a számra és csak úgy kimondtam. Nem szólalt meg csak egy egyszerű mozdulattal felállt - ezzel eldöntve a széket - három lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot. Én is gyorsan felpattantam és hátráltam ameddig csak tudtam. A konyhapultba ütköztem a szapora lélegzetvételemen már nem tudtam csillapítani. Jack mélykék szemei, amiben most düh látszódott egyenesen a lelkemig hatoltak. Már megint olyat tettem, amit nem kellett volna. Levegőt vettem. Na, jó ez vicces lett volna, ha nem ilyen helyzetkörülmények között lennék. Egyszer talán tényleg ki kéne próbálnom, hogy milyen az, amikor nem szólok vissza az embereknek és ki tudja. Talán nem bántanának!?

Jack kezét a hajamba vezette és egy gyors mozdulattal megtépve ezzel elérve, hogy oldalra fordítsam a fejem. A nyakam így szabad volt számára. Nem is kellett semmire sem várnom egyből megéreztem, ahogy fogait végighúzza a vékony bőrömön. Ugyan ott kezdte el szívni a nyakam ahol tegnap. Tudom, mert láttam reggel a tükörben, és mert iszonyatosan fáj, ahogy újra végighúzta rajt a fogait. A kezemet a mellkasára helyeztem és próbáltam eltolni magamtól. Hát, nem sikerült. Ki nem gondolta volna!? Egy ilyen vadállatot nehezen lehet eltaszítani magamtól.

Derekamat megfogva ültet fel a pultra és folytatja az eddig elkezdett cselekedetét. A kínzásomat.

- Ne.. - szólalok fel ijedten, ahogy ujjai a pólóm alá vándorolnak. - Alig fél napja erőszakoltál meg - motyogom. - Kérlek ne. - hátrált pár lépést, azt követőleg pedig már csak a hangos kacagását hallottam. Nézzük a jó oldalát legalább békén hagyott és cserébe jól elszórakozik rajtam. Vagy nem?

- De buta vagy Nats. - rázza a fejét hevesen. - Így hogy tanulod meg a szabályt? Az nem jó hogy mindig ellenszenves vagy velem. Meg kell tanulnod, hogy az van, amit én akarok, és ezt csak büntetéssel tudom elérni. - mondta egy kis gúnnyal a hangjában.

- Nem lehetne valami más büntetés? - kérdem suttogva, félve fel-fel pillantva rá. Egy kicsit elgondolkodott a szavaimon majd egy undorító vigyor terült el az arcán. NE!

- Oké. - csapta össze a tenyerét. - Hogy egyszer legyen jó kedved - húzza féloldalas mosolyra a száját - Eddig mindig én elégítettelek ki. Itt az idő, hogy most te szórakoztass engem. - csillantak fel a szemei mondata végére. Erről nem volt szó. Én nem erre gondoltam. Csak annyit kértem, hogy ne bántson, hogy ne kelljen minden nap megerőszakolnia, hogy ne legyen semmilyen szexuális kapcsolat közöttünk.

- Én.. én nem erre gondoltam. - ráztam a fejem rémülten.

- Akkor mégis mire Nats? - vonta fel fél szemöldökét. - Nincs olyan, hogy nem kapsz büntetést, mert abból nem tanulsz. - Már miért ne tanulnék belőle? Tényleg csak ez a gyerek ennyire sötét, hogy csak a farkát követi? Istenem segíts meg.

- De..

- Nincs, de. Már megint belém kötsz, amit tudod, hogy kurvará utálok. Örülj, hogy meghallgattalak te semmirekellő. De most indulj! - mutat az emelet felé vérben izzó szemekkel. Hurrá! Gratulálok magamnak, mert nem tudom befogni.

Nem mozdultam, ami szintén nem tetszett neki és egy egyszerű mozdulattal a vállára kapott. Felsikítottam majd a hátát kezdtem ütni egészen addig, míg a szobájába értünk és egy sima mozdulattal az ágyra dobott. Kezdődik…