12. rész

Mindenkinek szeretnék Békés karácsonyi ünnepeket kívánni. Ajándékul pedig meg is hoztam nektek az új részt. Köszönöm az eddigi feliratkozóknak. Hálás vagyok nekik, hogy ilyen hűségesen követik a blogot még, ha ritkán is érkeznek részek. De igyekszem. Látjátok. Elég gyorsan sikerült megírnom az új részt kárpótlásul. Meg még egyet hozok ha mondtok valamilyen véleményt a részről. Utólag is Boldog Születésnapot Louis Tomlinsonnak. A blog főszereplőjének, aki már 24 éves lett. Életem. ú

Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást. L. xoxo

Nathalie Hayley Peterson

Azt hiszem egy életre megtanultam a leckét. Mindössze három pontban összefoglalva. Ehhez pedig kellett egy egész hét, hogy rájöjjek milyen az élet egy vadállattal.

Egy: Mindegy hogy nincs emlékezeted és azt sem tudod, hogy hol vagy mit kell tenned a szabályokat akkor is tudnod kell. Ha megszeged jön a kemény büntetés, amit mindig megkapsz. Sírhatsz, de az illető tesz rá egy nagy lapáttal.

Kettő: Minden napos megerőszakolás, amit túl kell élned. Fájhat, sírhatsz ez miatt, de kit érdekel? A szex az szex, még ha te ellenzed is és a partnered irányít. Nincs ellenszegülés, mert csak rosszabb lesz. Jó tanács; hunyd le erősen a szemeidet, harapd be az alsó ajkat és zárt ki a külvilágot. Tompít a fájdalmon.

Három: Nincs feleselés. Amit kapsz parancsnak azt meg kell tenned. Nincs értetlenkedés visszabeszélés ellenvetés az ötlettel szemben, hidd el jobb, ha szót fogatsz. Mert ha nem mi lesz? Büntetés. Úgy ahogy mindig az lesz mindennek a végeredménye.

Ennyi. Látjátok valamelyik pontban azt a szót, hogy kegyelem? Nem. Mert ilyen nincs is. Vagyis csak Jack számára. Nála minden  büntetésről szól. Nem kell rossznak lenned sem jónak, mert úgyis alatta kötök ki. Nem ti, hanem egyedül én. Mert most én vagyok itt a kielégítő. Senkinek sem kívánom ezeket a pillanatok, hogy megtudják milyen is. Elképzelni el lehet, de nem tudják, hogy milyen is, valójában mert nem tapasztalták. Nem képzelik annyira fájdalmasnak, mint amilyen valójában. Itt sokkal többről van szó, mint fájdalom. A legkellemetlenebb érzések is kevesek ehhez. Mondom; tapasztaltam. 

A tegnapi volt az utolsó alkalom. Miért? Hát mert én végleg feladtam. Vagy örökre. Én ezt nem tudom tovább fojtatni. Azt hittem elég bátor leszek ahhoz, hogy várjak, míg valaki megment. De nem. Egy hete kerültem ide és nem találtak meg. Még az is lehet, hogy nem keresnek. Ki tudja. Nekem már nem számít. Ma véget vetek mindennek. Hála Jack-nek tegnap olyanban lehetett részem, amiben talán soha nem is akarok. Nem hazudtolta meg magát. Nekem kellett kielégítenem Őt. Nem is akármilyen módom. Ő neki szintén nem fájt csak nekem. Érezni azt a keserű ízt a számban, amit nem akartam megtapasztalni. De sikerült. Az ájulás határán állva csak leállt. Azt hittem, hogy békén hagy, de mint mindig akkor is tévedtem. Elég nagyot. Mert az után tényleg csak teljes homály majd feketeség fogadott. Már azt hittem a halál, de nem. Még a mennyország fehér kapuit sem láttam vagy az ördög fekete gödrét. Semmit. Nem haltam meg. Kár. Pedig akkor sokkal egyszerűbb dolgom lett volna, és nem kellene átélnem, hogy milyen módon is halhatnák meg. Úgy látszik, Jack nélkül kell ezt megoldanom. Igen. Meghalok. Nekem ez már túl sok volt. Húsz éves létemre ilyeneket átélni maga a pokol. És ha Jack nem hazudott és azt mondta, hogy a barátom akkor ki tudja mióta művelte ezt velem az amnéziám előtt. Nem is baj. Még gondolni sem akarok rá. Ez könnyen is fog menni, ha már nem élem meg a holnapot. Nem igaz?

A csuklómon lévő újabb sebet masszírozva próbálom magam ülő helyzetbe tornázni. A testemen éktelenkedő újabb kék zöld foltoknak hála a mozgás már annyira sem megy, mint két nappal ezelőtt. Így nehéz lesz minden.  

Az egész szobában felfordulás van. Ruhák és a tárgyak szerte hevernek a padlón még az ágynemű is fel van túrva. Jack jelenleg sem tartózkodik a szobában. Hála isten. 

Nagyot sóhajtva túrok bele a hajamba - már amennyire sikerül -, az arcomról a maradék könnycseppet is letörlöm. Még egy nagyon sóhajtok.  Most vagy soha. 

Sokadik próbálkozásomnak hála sikerült végre felállnom az ágyról. Egy lépést tettem előre, amikor egy telefon szólalt meg mellettem. Jack telefonja. A kijelző hosszú perceken keresztül világít, míg rezgő hangot ad ki és elhallgat. Remegő kezekkel veszem, a kezembe az oldalsó gombot megnyomva próbálkozok a bekapcsolásával. Nincs rajta semmilyen kód, amit kért volna ezzel is egy kicsit ki vagyok segítve. Legalább ennyivel. Egy nem fogadott hívása van, amivel jelenleg most nem foglalkoztam. A cetli. Olyan rég óta nem is foglalkoztam azzal, hogy esetleg mentésként felhívjak valakit, hogy már el is felejtettem hova tettem. De nem. Az ágy alatt van, annyi még legalább rémlik. Még nagy nehezen térdre ereszkedtem a papír fecnit előhalászva a telefon újból megszólalt. Nem foglalkoztam a névvel sem azzal, hogy esetleg valami fontos dolog miatt keresik Jack-et, mert itt most én vagyok a lényeg. Széthajtogattam a rongyosra gyűrődött sárga papírlapot és elkezdtem bepötyögni a számokat és a zöld kis ikonra kattintottam. A fülemhez emeltem a telefont és vártam. Vártam a csodára, hogy egy hang beleszóljon, a túloldalon majd a segítségemre siessen. Nem kellett egyáltalán sokat várnom csak másodpercek kellettek, amikor meghallottam egy hangot.

- Igen? - ő volt az. Nem is kellett sokat találgatnom, mert tudtam, hogy Louis az. A hangja ideges volt nyugtalan és talán egy kicsit ijedt is. Nem mertem megszólalni. Mi lesz, ha Jack meghallja és feljön. Én meg lebukok. Aztán jön a büntetés. Nem akarom. Éreztem, ahogy a szemem újra megtelik könnyel és azok patakonként kezdenek el lefolyni az arcomon. Nem lehet igaz. Végre sikerült azt elérnem amint napok óta akarok, és ismét megijedek. Próbálok ép ésszel gondolkodni azt a maradék erőmet is összeszedve megszólalni. Szaggatottan kifújom az eddig benn tartott levegőt és megszólalok.

- Louis.. Segíts!

***

Ujjaimat törtelve foglaltam helyet a kanapén. Az ideg átjárta az egész testem. Louis-val való beszélgetésem óta - ami úgy tíz perccel ezelőtt volt - félek minden egyes mozdulattól. Egy részt örülök is, mert kijuthatok innen, de félni is van okom bőven. Jack bármelyik pillanatban leronthat az emeletről azzal az okkal, hogy hozzányúltam a telefonjához és engedély nélkül felhívtam valakit. Pedig csak segítséget hívtam, amiről jobb, ha nem tud. Említettem Louis-nak hogy vigyázzon, mert veszélyes itt minden. Nem akarom, hogy még neki is baja essen Jack miatt. Mert ha egy lánnyal így bánik, akkor ki tudja, mit művelhet egy fiúval.  Ezen kívül meg még velem is művelhet bármit az következő húsz percben vagy még többen. Louis azt mondta, hogy nem vagyok olyan messze tőle, úgyhogy hamarosan itt lesz. Igen, de mennyit is takar az a hamarosan? Nem szeretnék én itt időtlen időket várni, hanem most azonnal kiszabadulni a vadállat fogságából.  

Ezernyi gondolat és kérdés fut át az agyamon, amikor besüpped mellettem a kanapé. Rögtön szembetalálom magam Jack kék íriszeivel. Nem látom, rajta hogy feldúlt lenne vagy esetleg dühös volna valamilyen októl fogva. Ezek szerint még nem nézte meg a telefonját. Nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy a hívás listáról kitörlöm Louis számát és akkor talán nem kellene ennyire félnem. Igaz éppen akkor tettem le a telefont, amikor Jackson benyitott szobába és így még talán egy kis mázlim volt, hogy nem buktam le. Egyszer pedig úgyis észreveszi. Ha nem most vagy az elkövetkezendő néhány percben, akkor a nap folyamán bármikor a kezébe kerülhet a készülék. Lehet, hogy nem itt leszek, hanem máshol de az is lehet, hogy nem úszom meg ezt az egészet büntetés nélkül.

Túl sokáig néztem Jack-re, amit az illető is észrevett. Nem kezdtem magyarázkodásba, hogy mégis mi van, hanem elkaptam a tekintetem. A falon lógó képeken akadtam meg. Megint. Az utóbbi időben talán túl sokszor néztem végig az összes fotón. Ezekkel kapcsolatban is rengeteg kérdésem van. Annyi mindent szeretnék tudni a családommal kapcsolatban, amit egyedül csak Jack-től tudnék megkérdezni. Ki az a szőke hajú lány, aki oly vidáman mosolyog mellettem az egyik keretben, aki az állítólagos barátnőm. Ki az a barna hajú lány, akit a testvéremnek nevezhetek. Szeretném tudni, hogy kik a szüleim, akik felneveltek és ilyen lányt faragtak belőlem - nem a mostani ént, hanem aki a baleset előtt voltam. Meg akarom őket ismerni. Azt a szeretetet és tiszteletet adni nekik, amit megérdemelnek. Meg kell tudnom. Igaz egyszer már beszélt nekem a fiú róluk, de nem volt elég.

- Mit szeretnél tudni? - szólal fel Jack mellőlem. Túl sokáig bámultam volna a képeket? Nem baj. Túl sok mindent kell tudnom, hogy most ezzel, foglalkozzak. De hol is kezdjem?

- A szőke hajú lány.. - kezdtem bátortalanul félszegen Jack-et figyelve.

- A legjobb barátnőd, Elizabeth - bólintott. - Kiskorotok óta barátnők vagytok, ahogy anyáitok is legjobb barátnők voltak és ez így megy tovább. Hogy hol van, azt nem tudom. Biztos London utcáit rója valahol - feleli unottan. Legjobb barátnő. Nehéz elhinni, hogy nekem olyanom is volt. De akkor miért nem keresett eddig? Csak feltűnt neki hogy eltűntem.

- A testvérem.. - folytatom a faggatást. Róla tényleg szeretnék sok mindent tudni. Csak a kérdés hogy Jack mennyi információba fog beleavatni.

- A húgod, Skyler. Vele nem tudom, mi van. Nem nagyon tartjátok a kapcsolatot mióta elköltöztél, sőt az utolsó hónapokban már nem is beszéltetek pedig nagyon jóban voltatok - csalódott voltam a hallottakkal kapcsolatban. Nem erre számítottam. Azt hittem, hogy valamennyivel több információ köt a húgomhoz. Úgy látszik nem.

- Honnan tudsz rólam ennyi mindent? - elég rég óta böki a csőrömet ez a kérdés és most, hogy végre kimondtam kicsit nyugodtabbnak érzem magam. Felnevetett kérdésem hallatán, de nem térült ki a válasz elől.

- Már egyszer mondtam, hogy mi már lassan két és fél éve egy párt alkotunk. Volt elég időm megismerni téged és a családodat is - közli egyszerűen. Bennem pedig az ütő is megállt. Két és fél éve? Az hogy lehet? Ki bírtam mellette ennyi időt és még most is itt vagyok?

Lepillantok a csuklómra amint az elmúlt napok kínlódásai látszódnak. Elég szép seb keletkezett mindkét alkaromra zöld és lila foltokkal együtt. Vajon akkor is? Képes volt még akkor is így bánni velem minden ok nélkül. Nem. Nem akarom tudni. De. Szeretném. Vagy inkább nem. Ez így nehéz. Így is elég sokkban vagyok, kell még ez is nekem?

- Látom, mit akarsz kérdezni - váltja komolyra a szót. - A válaszom pedig igen. Akkor is bántottalak csak nem ennyire - Nem. Határozottan nem akartam tudni. Túl sok(k) ez nekem mára. A könnyeim már automatikusan gyűlnek fel szemeiben, miközben újra a képekre nézek. Nem foglalkozok a könnyimmel mert úgy sem tudnék ellene mit tenni.

- A szüleim.. - teszem fel az inkább kijelentésnek hangzó kérdésemet. A hangom cserben hagyott csak a meggyötörtség érződik. Köszönöm Jack.  

- Az apád Thomas ügyvéd - sóhajt egy nagyot, tarkóját masszírozva. - Máig London egyik legjobb ügyvédje. Az anyukád… - nem tudta befejezni, mert a telefonja megszólalt. Jaj, ne!

Az egész testem remegett a félelemtől. Tudtam, hogy nem úszom meg. Nem akartam hallgatni a beszélgetésüket, de azt pont hallottam, amikor Jack azt mondja, hogy „Nem jelezte ki a telefonom, hogy hívtál.” Elmenekülni sem akartam, mert akkor tudom, hogy lebukok. Meg így is. Tétlenül megálltam a fal előtt ahol a fotók sorozatai lógnak szerteszét. Próbáltam úgy tenni mintha törném a fejem az emlékek kutatásával. De nem. Az egész agyam az elkövetkező percekre gondol, amikor Jack megint hatalmába vesz és én megsemmisülök. A halált kellett volna választanom. Késő. Túl késő.

- Nathalie! - Jack hangjába az egész testem beleremegett. Lebuktam. Ártatlan arccal megfordultam, de a lábaim mintha kocsonyák lennének úgy remegtek. Ez nem segít. - Hozzá nyúltál a telefonomhoz engedély nélkül? - a hangja fokozatosan emelkedett, ahogy közelített felém. Féltem, sőt rettegtem ezekben a percekben.

- N-nem - a hangom is cserben hagyott. Igyekeztem a torkomban keletkező gombócot lenyelni a könnyimmel együtt. Louis!

- Miért hazudsz? - egyenesen a képembe ordítja a szavakat. Én meg elbőgtem magam. Csak ennyi tellett tőlem. Hiába ráztam a fejem ellenvetés nélkül a következő tette a földbe alázott szó szerint. A keze csak úgy minden jel nélkül repült egyenesen az arcom bal felére. Váratlanul ért az egész ütés így szépen hátraestem a mögöttem lévő kis asztalra. A rajta elhelyezkedő kis vázát ledöntve összetört én meg borultam - az asztallal együtt - a szilánkokba. Az ajtó ugyanebben a pillanatban kicsapódott és emberek hadai csörtettek be rajta. Nem tudtam velük már foglalkozni. A fájdalom, ami kívülről és belülről mardosta az egész testemet elvette a tudatomat is. Hallottam, ahogy emberek beszélnek körülöttem, amit nem értettem. A sírásom csak még jobban rásegített a gyengeségemre. Nem mertem felnézni. Nem akartam tudni, hogy kik vannak még itt. Nem akartam, hogy engem így ilyen állapotban félholtra verve sajnáljanak. Hagyjanak itt magányosan meghalni. Nem kell nekem az élet. De nem. Két kar mégis nyúlt felém hogy segítsen. Én pedig még a homályos látásom ellenére is ki tudtam venni, hogy ki is ő valójában. Louis. Eljött. Eljött értem. Megmentett. Köszönöm!